Egy suhintással a halálba
A
hang szörnyű. Pedig a bivaly nem sír, amikor a férfi egyetlen mozdulattal
keresztülvágja a gégéjét. Nem is hörög. De klaffan. Ahogy a robosztus állat a
porba dől, még ugyanaz a balga boldogság van a szemében, amely az elmúlt
években mindig, amikor a toradzsa nép áldozati állatainak kijáró
zavartalanságban kérődzött a trópusi gazon. Még él, amikor fiatal fiúk bambuszcsöveket
tartanak a nyaki ütőeréből bugyogó vér alá. A vér a pa’pionghoz kell, a temetés
egyik ünnepi eledeléhez: a bambusztörzsben főtt húsos, zöldséges rizshez.
Jézus Krisztus és a bivalyáldozat
Nem
hagyja ki ezt a delikateszt, aki Indonézia 17 ezer szigete közül pont erre a
polip alakúra, Szulavézire jön kirándulni. Pláne ha a déli csücsökből, a
Makassar nevű fővárosból hajlandó busszal további tíz órát kanyarogni a sziget
nehezen megközelíthető gyomrába. Ugyanezt az utat tette meg jó néhány
évszázaddal ezelőtt a feltehetően. (Ők Indonézia
több mint 300 népcsoportja közül a borneói dajakokkal és a Szumátrán élő
batakokkal együtt a szigetország ősnépének számítanak.) Állítólag a toradzsák
az iszlám hódítás elől menekültek a XVII. században a partvidékről mostani
lakóhelyükre, a sziget dzsungel borította, hegyes-dombos belsejébe. Az egykori
hajós nép Szulavézi fennsíkjain áttért a rizstermesztésre és az
állattenyésztésre, és 1905-ig, a holland gyarmatosításig csendesen tengette
földműves-fejvadász életét, mindenkitől elzártan. Ellenségeik skalpját egyetlen
okból gyűjtötték: hittek és máig hisznek abban, hogy igazi életük a másvilágon
kezdődik. Ahhoz viszont, hogy odaát földi rangjukhoz méltó örök élet várjon
rájuk, meg kell adniuk a temetés módját. A lelkük ugyanis csak közvetítő
segítségével teheti meg a hosszú utat a mennybe, átszellemült lényüket pedig a
temetésükkor bemutatott áldozatok szolgálják majd az örökkévalóságban.
Ha
pedig egy nemes toradzsának életében, harcosként nem sikerült elegendő skalpot
gyűjtenie odaátra, akkor temetésén a családja rabszolgák feláldozásával
billentette helyre az ősi törvényben előírt egyensúlyt. Így ment ez egészen
addig, amíg holland hittérítők el nem hozták a múlt század elején toradzsa
földre is a kereszténységet. Nem lehet rájuk fogni a kompromisszum képtelenséget.
Felfogták ugyanis, hogy ha a bennszülöttek ősi hite, az aluk todolo ellen
ágálnak, tapodtad sem jutnak előrébb Jézus tanaival, ezért inkább becsukták a
szemüket időnként. Ma a toradzsák eljárnak a templomba vasárnaponként, és ott
jó sokat énekelnek a Megváltó dicsőségére. Ha azonban egy családtagjuk
jobblétre szenderül, akkor tucatszám áldozzák fel a vízibivalyokat az ősök
szellemének. Az életük legfontosabb eseménye ugyanis a temetési ünnepség, sokan
gúnyolják is őket ezért a szigetországban. „A nép, amelyik azért él, hogy meghaljon.”
Negyvenezret egy albínó vizibivalyért
Hogy
magáért a halálért élnek, az talán túlzás, de hogy azért dolgoznak egy életen
át, az biztos. – Mennyibe kerül egy vízibivaly? - kérdezem kísérőnket, Burist, aki makassari muszlim létére
többet tud a toradzsák szokásairól, mint az eddig olvasott összes útikönyv és
antropológiai tanulmány együttvéve. Egy nemrég felhúzott bambuszbungalóban
ülünk, előttünk szőnyegen tea, Banga falu két házsor által közrefogott főterén
pedig temetést ünnepelnek éppen.
A
szürkét kérdezi? Az csak 6-7 ezer euróba, de az a foltos, fehér, kék szemű
arrébb, az belekerülhet negyvenezerbe is.
Attól
függ, mekkora a teste, a szarva,milyen a szőre. Itt a bivaly nem szent állat,
mint Indiában, hanem áldozati: csakis azért hizlalják, tisztogatják,
kényeztetik, hogy a leendő temetésre a legjobb formában legyen.
És
hányat vágnak le egy ceremónián? – kérdezem.
Az
a család társadalmi rangjától függ. Ez itt egy kicsi ünnepség, úgyhogy
legfeljebb egy tucatot. Meg húsz-harminc disznót. De igazán nagy, többnapos
szertartáson száznál is többet. Nehéz elképzelni, hogy mindezt a rizs- meg a
fűszernövény-termesztésből finanszírozzák.
Senki
sem tudja pontosan, honnan jön ez a rengeteg pénz – nevet Buris –, annyi biztos, hogy a Jakartában és külföldön dolgozó
toradzsák a felmenőik temetésére keresnek. Ahogy az is, hogy ez az egész nép el
van adósodva. A kormány egyrészt büszke az Indonéziában élő több száz népcsoport
szokásaira, és mintha az elmúlt néhány évtizedben belátta volna azt is: ezek az
„egzotikus” kultúrák szép pénzt hozhatnak a turisztikai kasszába. Ugyanakkor
nagyon igyekeznek felvilágosult nemzetnek tűnni, és bár sosem vallanák be,
bizonyos szempontból szégyellik ezeket az animista hagyományokat.
Halottfalu
a faluban vs. Adó
A
kormány a toradzsákat is igyekezett megmenteni a totális eladósodástól:
megadóztatta az állatáldozatokat. Így a „mi kis temetésünk” vendégei sem
kerülhetik ki azt az ideiglenes épületet, amelyet a ceremónia kedvéért a falu
bejáratához építettek, és amelyben a családtagokkal együtt a kormányzati
emberek is ott ülnek kockás füzeteikkel. Jegyzetelik, ki milyen ajándékkal
érkezett a temetésre: bivallyal, disznóval, pálmaborral. Később ez alapján
számolják ki az adót: a bivaly után a 250 ezer, a disznó után a 40 ezer
rúpiányit. Innen mennek tovább a vendégek a számozott bungalókba, hogy onnan
figyeljék az ünnepi eseményeket – a falu csúcsos tetejű lakóházai és
rizstárolói által közrefogott téren.
A
toradzsa 'hotelek'
Bangában
ez a közösségi tér alig nagyobb egy röplabdapályánál. Az UNESCO világörökségi
listájára pályázott Kete Kesuban viszont nemcsak a falu főterének méretéből,
hanem a két hónappal ezelőtti temetésre épített vendégházak számából is sejteni
lehet, mekkora ceremóniát tartottak. Nemesember halhatott meg. El is újságolja
egy büszke öregapó, hogy 87 bivalyt öltek le.
Aztán
elmagyarázza, hogy a halálesetet fehér zászló jelzi a toradzsák hagyományos
házain, a tongkonanon. Van, aki ezekben a csúcsos tetejű, cölöpös épületekben a
hajós ősök emlékét látja, másokat bivalyszarvra emlékeztet az egekbe szúró
tetőzet. Ami biztos, hogy nem találni errefelé lakóházat, amelyik ne észak felé
nézne. Ebben az irányban sejtik ugyanis az isteni világ központját.
A
tongkonanban leképeződik a toradzsák egész kozmológiája – veszi át a szót az
öregtől mindentudó kísérőnk, Buris.
– A ház négyszögletes oszlopai közötti, földdel érintkező rész, ahová a
szemetet dobják, és ahol naphosszat csirkék, kutyák, disznók keresgélnek, a
tisztátalan szféra, a démonok birodalma. Középen a 3 sötét szobából álló,
többgenerációs lakrész, az emberi birodalom, míg a menny felé nyújtózkodó tetőzet
a padlással együtt az isteni szféra.
Az
egészmonstrumot egyetlen szög nélkül építik, mindent faékek, faszegecsek és
rattanszíjak tartanak össze. A tongkonan ékei a tetőt tartó oszlopra erősített
bivalyszarvak, minél gazdagabb egy család, annál több van belőlük. A toradzsák mindennel
igyekeznek kifejezni társadalmi rangjukat, jómódjukat, ez a faragott
vízibivalyfej is ezt jelenti. Ilyen fehéret csak igen ritkán, nemesek házára
készítenek.
Banga
vígad
Banga
faluban csak fekete bivalyfejdíszeket látni, tehát középosztálybeliek házai
közt ülünk. Amikor a temetési ceremónia második napján is meghívnak minket az
egyik vendégbungalóba, rögtön több önkéntes idegenvezetőnk akad: csupa
gitározó, nevetgélő fiatal. Mindannyiunknak megéri a csevegés: ők az angolt
gyakorolják, mi meg kérdezősködhetünk. Feltűnik, hogy a komplett vendégsereg
falatozik, iddogál, kiabál, kacag és énekel, beleértve a piros kelmékkel
feldíszített pavilon aljában ülő közeli családot is, fejük fölött a festett
koporsóban nyugvó halottal. Miért nem zokog senki az elhunyt körül? – Mire eljön
a temetés ideje, már hozzászokunk, hogy nincs közöttünk. Legalábbis nem úgy,
mint korábban – mondja mosolyogvanaz egyik külföldről hazatért, farmeringes
fiatalember, Reni.
Ebéd
a halottal
Ha
meghal valamelyik szülőnk vagy nagyszülőnk, akkor a temetése időpontjáig csak
beteg embernek tekintjük, ezért velünk él tovább a tongkonanban. Korábban
növényekkel balzsamoztuk be a testét, újabban formalinnal tartósítjuk a szöveteket
és sok réteg szőttesbe csavarjuk. Az asszonyok minden étkezéskor étellel-itallal
kínálják, a gyerekek körülötte játszanak. Ez így mehet hónapokon, sőt éveken át
– amíg össze nem gyűlik a temetéshez szükséges pénz. (Később egy nyolcórás
buszút alatt sem sikerült kiszedni az utastársainkból, hogy ezek a „nappaliba”
ültetett földi maradványok mennyire szaglanak.)
A
szerettünk lelke mindaddig a tongkonan közelében lebeg, és nem nyugodhat, amíg
méltó ünnepséget nem szervezünk neki, és fel nem áldozzuk az első állatot. Az
emberi lelket ugyanis a vízibivaly lelke „fuvarozza” a túlvilágra, Puyába,
amely a déli toradzsa törzsek szerint nem az égben van, hanem a földön.
Méghozzá a toradzsák birodalmában. Bambapuangnak nevezik azt a helyet.
De
mi történik, ha ez elhunyt családja olyan szegény, hogy egyetlen bivalyt sem
tud feláldozni? – kérdezem Renit, aki annyira belejött már az indonézzel kevert
angol mesélésbe, hogy pálmaborát belepték a legyek. – Olyan nincs! – vágja rá.
– Ez volna a legnagyobb szégyen egy toradzsa családnak, még ha rabszolga
leszármazója is az elhunyt. Inkább kölcsönkérnek mindenkitől, vagy ha
szerencséjük van, megszánja őket egy barát: nesztek, itt egy bivaly, apátok a
barátom volt!
Az
ünnepi vágóhíd
Nem
ez a helyzet Bangában, ahol egymás után puffannak a földre az állatok. A
végzetükre várakozó fekete bivalyokat odakötözték a főtéren felállított,
oszlopszerű kőtömbökhöz. Amikor a ceremóniamester jelt ad, egy falubeli férfi
rövid száron végig vezeti az állatot a vendégek előtt, majd a tér közepére
vonul vele, orrkarikájánál fogva az égnek emeli a fejét, aztán azzal a bizonyos
jól irányzott macsétasuhintással átvágja a nyaki ütőereket és a gégét.
Kivéreztetése után a jószágnak azonnal nekiesik négy-öt férfi, és csak percek
telnek el, mire az ünnepséget megülő édeskés vérszaggal már a bivalybendőből
kiforduló gyomortartalom ázottmező-bűze keveredik. Koppannak a csontokra zuhanó
kések, asszonyok a hüvelykujjukra akasztott húsdarabokkal igyekeznek a
vendégekhez, hogy kiosszák dekára kiszámolt adagjaikat. Ez nem azt jelenti,
hogy a megajándékozott felkapja a ritka csemegét, és a trópusi hőségben hazáig
szalad vele, hogy megfőzze. Néhány órát biztosan elüldögél még sáros cupákkal a
lábainál, és nézelődik. Hogy a következő órákban mi fog történi, ezt senki sem
tudja előre a ceremóniamesteren kívül. Hol dalra fakad a vidáman gyászoló
tömeg, hol körbeállnak az ünnepi tánchoz, és ha épp nem bivalyt vágnak, akkor
viadalra eresztik össze az állatokat, a gyerekek pedig viháncolva rosszalkodnak
a véres sárban. A népviseletbe öltözött, koromfekete kontyú toradzsa lányok a
pilláikat rebegtetik, és egymás vállára hajolva kuncognak a fiúcsapatok
közelében. Mind férjre vadászik.
Nézd
meg a nagyapját, vedd el a lányát!
Házasodni
azonban egy toradzsa nőnek nem egyszerű. Amikor a többnapos temetés egy
eseménytelenebb időszakában útra keltünk, és elmotoroztunk a közeli Buntu Pune
nevű faluba, megtudjuk: valójában mennyire nehéz. A településen mindössze két
család lakik, és csak egyvalakit érünk otthon, a 42 éves Marla Tandierungot. A
klán madárcsontú vénkisasszonyát eddig senki nem merte elvenni, így
valószínűleg már nem is fogja. Ez legkevésbé rajta múlik, hiszen kedves, jámbor
tekintetű és kifejezetten szép arcú. Egyetlen „hibája”, hogy nemzetségfő
unokahúga, egy köztiszteletben álló személyé, a hagyományok őrzőjéé. Marla
túlságosan nemes. A házasulandó toradzsa férfiak pedig a mi „nézd meg az
anyját, vedd el a lányát” mondásunk helyett úgy intik egymást elővigyázatosságra,
hogy „tudd meg előbb, élnek-e a nagyszülei”. Ha ugyanis az ifjú párnak a
házasságkötést követő néhány éven (netán hónapon) belül nagyobb temetési
szertartás miatt kell a zsebébe nyúlnia, könnyen legatyásodhat egész életére. Sőt,
még a gyerekei nyakába is hatalmas terhet rakhat. Extrém a veszély az olyan
előkelő hajadon esetében, mint Marla, akinek felmenőit több tucat vízibivaly
levágásával lehetne csak méltóképp eltemetni. Ám úgy tűnik, a nő rég
belenyugodott a sorsába, áhítattal beszél a hagyományaikról, még kislánykorára
is visszaemlékszik, amikor hat hónapig lakott egy szobában a halott apukájával.
– Nekünk ez természetes, mert hiszünk abban, hogy az élet folytatódik odaát,
ezt a gyerekek is jól tudják. Mire eljön a temetés, már mindenki alaposan
megsiratta a halottat, addigra csak az öröm marad, hogy vele küldhetjük az
utolsó útjára mindazt, ami jár neki.
Vendéglátás
Ha
25-nél több bivaly levágásával jár a ceremónia, akkor a vendégeket rendszerint
nem a saját falujába, hanem Rante Karassikba hívja a család, egy hatalmas
közösségi térre – magyarázza Marla. – Kivéve azokat a nagyobb településeket, amelyek
főterén még „megaceremóniák” lebonyolításához is elegendő a hely. Nemrég
tartották toradzsa föld minden eddiginél fényűzőbb temetését, a Sereale nevű
faluban. 200 vízibivalyt vágtak le és megszámlálhatatlan disznót. Hogy a vendégeknek
emelt kétszintes, konyhás-hálószobás, berendezett bungalók elférjenek a főtér
körül, „odébb tolták” az iskolaépületet is. Vagyis lebontották, valamivel
távolabb felépítették, és ugyanezt megcsinálták újra, amikor vége lett az ünnepségsorozatnak.
De téved, aki azt hiszi, hogy ezzel minden el van intézve. A vendéglátás és az
állatáldozatok csak egy részét adják a kiadásoknak.
Bébit
fába, aggastyánt sziklába
Két
fafaragó egyhavi munkájába kerül elkészíteni a toradzsák jellegzetes, henger
alakú koporsóját – méghozzá egyetlen „uru” fa törzséből, 76-féle mintával
megfaragva, vörössel és arannyal festve. A tartomány fővárosában, Rantepaóban
vezeti fafaragó műhelyét a 41 éves Ruben, aki, akárcsak a környék többi
koporsófaragója, édesapjától örökölte a mesterséget. És igen jól él belőle,
hiszen az átlagos indonéziai kétkezi munkás fizetéshez (havi 2millió rúpiához)
képest egy koporsóért 13-15 milliót is elkérhetnek.
A
bivalypata a gyerekek játéka a temetésen
Más
toradzsa családok dísztelenebb koporsókat faragtatnak: bivaly alakút a
férfiaknak és disznó formájút a nőknek. Miután a család az ősi előírásoknak
megfelelően lebonyolította a temetési ünnepséget, a férfiak a vállukra veszik
és végső nyughelyére cipelik a halottat. Kete Kesu település klánja például
néhány évtizeddel ezelőttig még egy közeli sziklára függesztette fel a
koporsóit. Ahogy a fa korhad, és viharok tépázzák a függősírokat, azok
előbb-utóbb szétesnek, így a lábszármeg koponyacsontok szanaszét hevernek
szikla tövében. Némelyik csontkupac tetején alkoholos palack, néhány szál cigaretta
vagy aprópénz koszolódik. A környéken senki sem tudja elmagyarázni: ha a lélek
már a túlvilágon pihen, miért van szüksége további élelemre, dohányárura. És
hány évig látják el a halottat a hozzátartozói ilyesmivel. A sziklába faragott
sírkamráknál ugyanez a helyzet: a csőszerű üregek 2 méter szélesek és legalább
3-4 méter mélyek, így akár húsz családtag temetkezési helyéül is szolgálhatnak,
nem beszélve a temérdek ékszerről, szövetről, dísztárgyról, amit melléjük
tesznek. Úgy hiszik, hogy a halott lelke a Puyába vezető utat sziklaalagúton
keresztül közelítheti meg, amelynek bejárata épp ez a liang nevű, erős
faajtóval lezárt üreg. Ha a rá váró feladatokat jól teljesíti, akkor kerülhet
Pong Lalondong istenség színe elé, aki dönt a további sorsáról. Keveseknek
adatik meg, hogy a Bambapuang nevű hegyen keresztül a mennyországba jussanak,
legtöbben a („földi”) túlvilágon, Puyában találják meg végső otthonukat.
Minél
magasabban van egy sziklasír, annál nemesebb az oda temetett: annál több ember
költséges munkájába kerül kifaragni a mélyedést (7-8 hónapig is eltarthat), és
annál közelebb kerül a halott az isteni szférához. Ráadásul a rablóknak is
nehezebb megkaparintaniuk a sírba zárt kincseket. A Lemo nevű településen egy
majdnem függőleges sziklafal van teli ilyen faajtókkal, közöttük színházi
páholyra emlékeztető bemélyedések, több tucat életnagyságú, festett,
felöltöztetett fafigurával. Az elhunytra hasonlító sírőrző tau-tau bábu
kifaragtatása szintén a leggazdagabbak kiváltsága. A toradzsák igen kreatívak,
ami a temetkezési formákat illeti. Valójában egyetlen helyre nem helyeznek
halottat: a földbe. A tisztátalan közegbe, a démonok birodalmába. Elhunyt
kisbabáikat például –ha még nem bújtak ki a fogaik – a Kambira falu melletti
erdőbe temetik, egész pontosan egy ott álló százhúsz éves tarafa törzsébe,
amelynek nedve fehér, mint az anyatejé.
Ezek
az emberek hisznek a reinkarnációban, és azt remélik, ha az apró lényeket ilyen
módon visszaadják a természetnek, akkor hamarosan újjászülethetnek. A baj az,
hogy nem találni a közelben még egy, ehhez foghatóan széles törzsű tarafát. Ennek
a 33 bébisírt rejtő növénynek pedig már csak két vékony hajtása él. Ezért félő,
hogy a fával együtt nemsokára a szokás is elhal.
Olyan
falvakban, amelyek közelében nincs kivájható sziklafal, van viszont barlang,
ott a toradzsák a hegy gyomrában keresnek helyet koporsóiknak. A Londa
település környékéről származó Daniel gázlámpát lógat elém, hogy át bírjak
bújni a szűk járaton. A barlang belsejében egymás hegyén-hátán mállanak a
koporsók. Itt is igaz, hogy a gazdagabbak nyugszanak felül, a szegényebbeken.
Az idő múlása és a fa korhadása senkit sem zavar (a szétgurult csontokat
időnként kupacokba rakják). Ahogy az sem, hogy a fémpénzzel és szőttesekkel
körülrakott nyughelyek közé néhányan INRI feliratú kereszteket állítottak.
Mindig
vannak tuti biztosra menő családtagok, akik szerint a Puyába vezető
viszontagságos úton a bemutatott áldozatok mellé nem árthat egy kis
kereszténység. A nagy beszélgetésben Daniellel együtt lemaradok, így olyat
mutat, amit csoportoknak ritkán, félrebillenti dédapja koporsójának fedelét, és
megvilágítja az olajzöld kötött sapkával fedett parányi koponyát. Az alóla
kikunkorodó, még mindig sötét fürtöket, az arccsontokra simuló barna bőrt és a
majdnem tökéletes fogsort. A dédpapával szemközt a környék Rómeója és Júliája
fekszik, akiket családjaik nem akartak egymáshoz adni, ezért lettek öngyilkosok.
Máskülönben a barlangban nehéz volna megállapítani, melyik koponya kihez
tartozik, a lényeg, hogy mindegyik a Topangrappa nemzetség valamelyik tagjának
emelt fője volt egykor. Daniel is csak annyiban biztos, hogy a barnák újabbak,
a fehérek régiek.
Múmiatáncoltatók
Ahogy
nincsenek megilletődve a nappaliban lakó múmiától és a sírhelyek körül taposott
emberi csontoktól, úgy természetesnek veszik a környékbeli gyerekek azt is,
amikor családjaik háromévenként, augusztusban kiszedik koporsóikból mumifikált
halottjaikat, pemzlivel lesöprik róluk a koszt, átöltöztetik, frissen
felékszerezik őket, majd az egész faluban körbeimbolyognak és lefotózkodnak
velük. Aztán gondosan visszahelyezik őket a sziklasírjukba. A ma’nene’ nevű
rituálé lényegét ugyanúgy nem sikerült még elmondania egyetlen toradzsának sem,
mint a csontkupacaik tetejébe állított alkoholos palackokét. „Az őseink
szellemét tiszteljük így, ez a hagyomány és kész.” A bangai temetésen sem jut
eszébe senkinek félrevonni a gyerekeket, amikor az orruk előtt vágják le és
nyúzzák meg sorra az állatokat. Sőt a kicsik lesben állnak: mikor szaladhatnak a
bivalytetemhez úgy, hogy ne legyenek a mészáros férfiak útjában. Egy nagyobb
fiú kést szerez és nyiszálni kezdi a bivaly patáját. Az nem válik el túl
könnyen a lábszártól, de mikor végre megvan a zsákmány, hamar zsinór is kerül,
és egész kölyökfalka rohan a nagyfiú, meg a madzagja végén ugrándozó véres pata
után.
Ennél
is kacagtatóbb játék az állat hólyagjából fújt lufikergetés, csakhogy kevés a
léggömb és sok a gyerek. A legkisebb hoppon marad, egy pillanatig el is
gondolkozik, hogy sírjon-e. Aztán inkább odamegy a tetemhez és gyakorlott
mozdulattal kimarkolja a szemét az üregből. A bungalónk tövébe guggol vele
játszani. Egész tenyere teli van a gömbölyű szemmel, amiben még így, porba
mártva is a toradzsa lélekfuvarosok bamba bölcsessége ül.
Forrás:Valaczkay Gabriella Külföld
Megjegyzések